A Barack Obama egyhetes külföldi, bevallottan választási körútját kísérő sajtókommentárok megpróbáltak - mindegyik a maga módján - "fogást" találni a jelöltön, illetve megmagyarázni, mindez valójában mit is jelent a külvilág számára. Legtöbben a maguk ideológiai szájíze szerint reménykedtek, csodálkoztak, berzenkedtek vagy utálkoztak a leendő demokrata elnökjelölt mondanivalójának megemésztése során. Nem volt itt semmi meglepetés.

A közel-keleti sajtó és az utca népe egyfajta "hitsorsost" vélt látni; az izraeli és a palesztin politikusok óvatos-reménykedő-kiváró álláspontra helyezkedtek; a német sajtó rocksztárként fogadta a Berlinbe látogató szónokot, Sarkozy már-már agyonszerette a vendéget (én csak arra voltam kíváncsi, ugyan mikor kér zöld kártyát az általa remélt 44. USA-elnöktől); Londonban - tekintettel a brit-amerikai különleges kapcsolatrendszerre - valamennyire visszafogottabb volt a hozsannázás. A magyar sajtó ügyeletes washingtoni agitproposa, ahogy illik, mindezek láttán csak fanyalgott. Semmi gond, mindenki tette a magáét.

A kérdés az, hogy mindez mit is jelent az eljövendő és félig-meddig borítékolható amerikai külpolitika szempontjából. Erre kétféle válasz adható.

Az egyik az, hogy az égvilágon semmit nem jelent. Az amerikai belpolitika ugyanis, globalizáció ide vagy oda, alapjában véve öntörvényű, tehát a külvilág "szeretem-nem szeretem" elnökválasztással kapcsolatos véleménye körülbelül annyit ér az átlagember szempontjából, mint másfél dollár, melyért egy csésze kávén kívül mást nem lehet venni. Ez mindig is így volt, és valószínűleg mindig így is lesz. (Ami új elem a belpolitikát feltehetően befolyásoló külügyek szempontjából, az a negyedik "I", azaz Irak, mely a hagyományos szavazó mobilizáló Írország-Itália-Izrael etnikai-politikai "csomaghoz" hasonlóan, releváns lesz a választói motivációk szempontjából).

A másik válasz ennél sokkal árnyaltabb. Ez elsősorban az elitsajtó olvasóiról, az üzleti élet döntéshozóiról, és a washingtoni külpolitikai-nemzetbiztonsági-külkereskedelmi konszenzus résztvevőiről szól. Evidencia, hogy osztott értékek és érdekek szempontjából nincs vita a két elnökjelölt és támogatóik között. Mindkét oldal erős, magabiztos és egyfajta küldetéstudatos (lásd "democratic messianism" és "making the world safe for democracy" stb.) bel- és külpolitika mellett teszi le a garast.

A kérdés a "hogyan"-ra adandó válasz megvalósítása - lehetőleg úgy, hogy sem a New York-i ikertorony elpusztítása és hasonló terrorcselekmények, sem a nagy vér- és anyagi áldozatokat követelő iraki fiaskó meg ne ismétlődhessék. A "válasz" - akármi is legyen az - megadásának milyenségét az amerikai politika vastörvénye, azaz a belpolitika primátusa dönti el. Az utóbbi, amint ezt a szovjetek a hidegháború során saját kárukon megtanulhatták, külföldről legfeljebb marginálisan befolyásolható.

Mégis: mindezeket figyelembe véve, miféle külpolitika várható a következő (lehetséges) amerikai elnök 2009. január 20-i hivatalba lépése után?

                                                                                   *

Kezdjük azzal hogy túl kell élni a következő hat hónapot. Egy olyan országban, ahol hetven-nyolcvan millió (alkotmányosan védett) magánkézben lévő kézifegyver található, sok minden megtörténhet - akármelyik elnökjelölttel. Ettől Isten óvja az Egyesült Államokat és a földgolyó békeszerető népét. Ettől függetlenül, a győztes, akárki is legyen az, a bel- és külpolitikai kihívások szempontjából "hozott anyagból" dolgozik. A mai problémák tehát jövőre is azok lesznek. Másrészt, az Obama-körút során elhangzottakból, néhány külpolitikai kezdeményezés elég alacsony hibaszázalékkal megjósolható.

Tény, hogy Obama vallásos ember, de az is, hogy nem egy flúgos ideológus, mint a hivatalban lévő negyvenharmadik. Obama továbbra is vállalja a hagyományos amerikai külpolitika alapértékeit, egy olyan idealista-pragmatikus diplomáciát, biztonságpolitikát és gazdaságpolitikát, melyek elődei döntéshozatali gyakorlatát egyfajta történelmi köldökzsinórként jellemezték. Mindezt tehették azért, mert a kétszázharminc-egynéhány éves köztársaság intézményei és politikai folyamatai szilárd jogállami alapokon nyugszanak. A kulcsszó: alkotmányos folytonosság.

Persze előfordulhat - mint ahogy előfordult -, hogy bíróilag asszisztált választási csalással (lásd a 2002-es floridai szavazatszámlálást), illetve egy terrorakcióra adott népharagot meglovagoló cinikus háborúskodással a népakarat félrevezethető. De nincsen új a nap alatt. Erről már a 16. elnök, Abraham Lincoln, 1858. szeptember 8-án szólt, mondván: "Néhányszor becsaphatsz mindenkit, mindig becsaphatsz néhányat, de nem csaphatsz be mindig mindenkit".

Nagy meglepetések tehát nem várhatóak. Lehet, hogy napvilágot lát egy újféle "Obama-doktrína", ami bizonyára szépen hangzik, de a részleteket illetően nyilván szűkmarkú lesz. Lesz viszont rendkívül intenzív "csendes diplomácia", ami ez esetben a vízipóló meccsen a nézők által nemigen látható övön aluli kontaktushoz hasonlítható. Mert egy szuper nehézsúlyú katonai hatalom tud diszkréten is viselkedni - ha muszáj.

Hogy ez kinek lesz jó? Vélem, hogy elsősorban az amerikai választópolgároknak, akik egyre türelmetlenebbül várják, hogy a világboldogító akciózás után végre ők is sorra kerüljenek. Mert sok itt a tennivaló a lerobbant infrastruktúrától kezdve az ingatag egészségügyi ellátáson át a vészhelyzet közéleben járó gyáriparig.

Hozzájön mindehhez a színesbőrű állampolgárok lélektani emancipációja egy színesbőrű elnök égisze alatt. Ebből az is következhet, hogy egy "igazságosabbnak" vélt-remélt államfőnek bel- és külpolitika tekintetében nagyobb lesz a bizalmi tőkéje, ergo politikai mozgástere, mint az erkölcsileg sokak számára lenullázott elődjének.

                                                                                  *

Sajtóhírek szerint egyébként a legnagyobb magyar ellenzéki párt vezére és a következő választás (pillanatnyilag) borítékolható győztese "munkalátogatásra" indul az Egyesült Államokba. Ez jó hír, mert hátha lát vagy hall valamit, amit az ország gyarapodására hasznosíthat.

Az is jó hír, hogy idősebb Bush elnököt is meglátogatja. Az utóbbinak nagy érdemei vannak a volt szovjet tábor kelet-európai országainak békés felszabadításában. Támogatása nélkül talán még az 1989-es nemzeti kerekasztal demokratái sem tudtak volna egyről a kettőre jutni. Tizenkilenc évvel később egészen más a helyzet - beleértve a volt elnök alig-alig titkolt rossz véleményét fia külpolitikájáról. (Eltűnődöm: mit szólna az 1989-es Orbán a 2002-2008-as Orbán politikai teljesítményéről? Ezt majd döntsék el a történészek).

Ezt követően a jeles magyar politikai turista beköszön a republikánus párt Minneapolis városában megrendezésre kerülő elnök-jelölő kongresszusára. Az esemény szervezői már azt is elintézték, hogy jelöltjük, John McCain szenátor meg ne jelenjen egy időben egy közös "photo op" érdekében a már majdnem nyolc éve hivatalban lévő George W. Bush-al. Ilyen még nem történt az utóbbi évtizedek során. Figyelembe véve, hogy a várható republikánus “policy platform” teljesen ugyanazt ajánlja gazdaságpolitika és hasonló ügyek tekintetében, mint a magyar ugaron “lenépszavazott” reformcsomag, azon is eltűnődöm: ebből mi lehet majd a tanulság a magyar vendég számára?

Ez, és sok más is, kiderül majd itt is, ott is, a következő fél év során. Minderre Lincoln már válaszolt.