"Érdemes volna mozaikba szedni, hogy az utóbbi tíz évben mi mindenre mondták - s nem utolsó emberek s a magyarságnak mindenképp méltó és tökéletes műveltségű képviselői -, hogy nem magyar. Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió s a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus, de nem magyar az a feltevés sem, hogy az emberek eszük és szükségeik szerint teremtették és alakíthatják intézményeiket sőt szentségeiket is. S főképp: nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink, s legyen benne annyi becsület, hogy hagyja itt ezt az országot, mellyel elégedetlen."

A fenti sorok 1908-ban jelentek meg a Nyugatban Ignotus tollából. Az elmúlt hét botránya annyiban kacifántosabb, hogy ezúttal az önkéntes magyarságmérők egyik kedvelt célszemélye, Kertész Imre maga kérte, hogy "ne kössék őt Magyarországhoz". Ez persze még mindig nem jelenti, hogy azt állította volna, ne lenne magyar. Igazából egyáltalán nem tudni, hogy ez, illetve az az állítás, hogy "a faji és a nemzeti hovatartozás számára nem érvényes" az irodalmi autonómiára, az identitására, vagy valami általános csömörre vonatkozik-e, ugyanis a Die Welt újságírója erre elfelejtett rákérdezni.

Ráadásul egy nap elteltével Kertész kijelentette, hogy mondandóját meghamisították, itthon félrefordítások jelentek meg, és már eredetileg sem pontosan rögzítették szavait, természetesen továbbra is Magyarország a hazája, egyébként pedig a magyarok nem értik az iróniát. Vagyis most már fogalmunk sincs, hogy mit mondott Nobel-díjas írónk (maradjunk annyiban, hogy az interjú nem tartozik sem az ő, sem a riporter főművei közé), de ez is elég volt ahhoz, hogy kitörjön a szokott tajmiri gyalázat.

(Hazánk közállapotainak romlását a "balkanizálódás" kifejezéssel szokták leírni, s Kertész Imre is ezt a kifejezést használja. Honunkon végigpásztázva ez igen sértő a Balkánra nézve, s különben is unom, hogy minden tahóságunk szinonimája ez az ártatlan földdarab. Legyen inkább Tajmir. Az is félsziget, de messzebb van, és ott él az egyszeri Echo-tévés műsorvezető legközelebbi rokona, a pézsmatulok.)

                                                                                  *

Ami tudható: Kertész Imre nem az elismerés hangján szólt rólunk és országunkról. Szerinte a magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor, múltunk földolgozatlan, mindent csak kozmetikázunk és szépítgetünk, Budapest tajmirizálódott, az antiszemitizmus nem tűnt el a nácikkal, sőt ismét a jobboldali szélsőségesek, az antiszemiták váltak hangadóvá.

Szinte mindegy, hogy mennyi ennek az igazságtartalma. Viszonyainkról nem Kertész kijelentései (bármelyik verzió is az érvényes) árulkodnak a leghívebben, hanem hogy miként kezeljük azokat. Nos, a közvélemény egy része zavartan hümmögött, más része vehemensen kelt Kertész védelmére, sokan pedig kötelességüknek érezték, hogy személyes példával támasszák alá írónk szavait. Együgyű blogok százaiból tört fel a kicsinyes nemzeti sérelem, a Magyar Nemzet "Nobel-díjas nemzetgyalázás" felirattal a címlapján jelent meg az interjú másnapján, a Magyar Hírlap meg gyakorlatilag különszámot szentelt a témának, és azóta sem mulasztja el felemlegetni a történteket.

Utóbbiakat más is észrevételezte már ehelyütt, mégis vissza kell rá térni, mivel - főleg a Hírlap összeállítása - különösen alkalmas arra, hogy emberi szervezetre kifejezetten veszélyes töménységben tanulmányozhassuk azt a fajta primitív indulatokkal vegyes ostobaságot, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ez itt körülöttünk egy elviselhetetlen hely legyen, és amely már többször rohasztotta szét történelmünk során szeretett hazánkat.

A Magyar Hírlap múlt keddi kultúra rovata (?) "A magyargyűlölő Kertész Imre magát sem olvasta?" cím alatt válogatottan penetráns összeállítást közölt. Az még hagyján, hogy egy L. Simon László nevű írószövetségbeli poháralátét azon mereng, hogy ő megérti Kertészt, mert "szellemi és lelki értelemben is hontalannak tartja magát, de Magyarországot mégsem kéne sorozatosan lejáratnia".

Még - az egykor szebb napokat látott, mára a neoretardáció irányzatának képviselőjévé avanzsált - Czakó Gábor talányos megjegyzésén, mely szerint "Kertész azért kapta a Nobel-díjat, hogy ilyeneket mondjon", sem akadunk nagyon fönn, azonban amikor bizonyos Wertán Zsolt budapesti kereszténydemokrata képviselő azt veti oda, hogy "mint ismeretes, Kertész Imre nem vallja magát magyarnak, ezért nem szerencsés, ha Magyarországról nyilatkozik", akkor már nem tudjuk tovább magunkban tartani a tombolva-visítva kitörni készülő Vásárhelyi Máriát.

Főleg, ha az egy nappal későbbi lapszám is kezünkbe kerül. Ebben egy kivénhedt nyakkendő-kereskedő, aki fölcsapott Széles Gábor házi zsidójának, ebbéli minőségében internetes fórumokról kölcsönzött szellemességgel (és húszszavas szókincsével) Emerich Gärtnerezi Kertészt.

De a legmélyebb bugyrokba Alexa Károly szállt alá. Az irodalomtörténész - ellentétben az előbb említett fővárosi mutánssal és az ex-nyakkendő-kereskedővel, akiknél vélhetően ez adottság - az elmúlt évtizedekben komolyan megdolgozott azért, hogy aljas és tébolyult lehessen.

Annak a hordalékos tudással rendelkező maradványértelmiséginek a sorsát jeleníti meg, aki képtelen megemészteni, hogy a világ nála esetleg kevésbé művelt, ám jóval eredetibb és sokkal tehetségesebb embereket respektál, ezért elfogadja, és igényli unalmas és tehetségtelen skriblerek társaságát, miközben Bíró Zoltán-i sértettséget éget arcára az idő. Most Alexa olyanokat ír, hogy "minden elvetemültségre kész svéd bizottság", meg hogy az "iskolázatlan" Kertész nímandságát mi sem bizonyítja jobban, hogy neki, mármint Alexának az 1975-ös megjelenésekor a Sorstalanság föl se tűnt. Kertész Imre különben is csupán "egy internacionalista tematika legsikeresebb magyarországi származású művelője".

Hogy micsoda?

Ez a megjegyzés annak fényében különösen hányingerkeltő, hogy ugyanannak a lapszámnak a vezércikkében Bayer Zsolt Radnóti Miklóst állítja szembe Kertésszel. Azt a Radnótit, aki ebbe az "internacionalista tematikába" konkrétan belehalt. Azt a Radnótit, akit nemzeti gúnyába bújt uszítók a jelenlegihez kísértetiesen hasonló érvekkel és módszerekkel akartak a magyarságból kiutálni.

                                                                                 *

A közízlést aláásó, a közgondolkodást megfertőző tevékenységüknek meg is lett az eredménye: teljes értékvesztés, zűrzavar, szellemi-erkölcsi lezüllés. A kormányzó, aki sokáig jó okkal hihette, hogy a "szegedi gondolat" - mondjuk így - vadhajtásait kemény kézzel tudja elfojtani, 1944 fagyos őszén azzal volt kénytelen szembesülni, hogy vezérkarának többsége, de még az általa életre hívott vitézi rend jó része is elárulja őt, és nemcsak a német fegyverektől való félelmében, hanem zavaros eszmék hatására is.

Ugyanekkor Abda mellett a Magyar Királyság katonái (és nem nyilasok, miként azt Bayer Zsolt hiszi) egy sebtiben megásott gödörbe lőtték Radnóti Miklóst.

A Kertész-interjúra adott reakciókat figyelve meggyőződhetünk arról, hogy ebben a tapasztalatban nem osztozik mindenki. Van ugyanakkor a Magyar Hírlap ominózus számában egy mondat, amelyet mintha más papírra nyomtak volna. A szintén nemegyszer méltatlanul megtaposott Makovecz Imre ezt mondja: "a kiváló írónak a valóban tiszta, nyílt magatartást javaslom a hamis és súlyozatlan ítéletek helyett".

Nem kell Makoveczcel egyetérteni, mint ahogy Kertésszel sem szükséges, de azt illik tudni, hogy egy művész a világgal művein keresztül érintkezik, és hogy ezen kívül mit mond, gondol, nyilatkozik, az életművet nem érinti. Saját jól fölfogott érdekünkből érdemes rá odafigyelni, még ha - ismétlem - a zsenialitás nem jelent csalhatatlanságot. Az viszont biztos, hogy katasztrófát jelent, és az élet minden területén tajmiri állapotokat idéz elő, ha semmibe vesszük valódi értékeinket, és példaképeknek koszlott kis senkiket állítunk.

Persze az, hogy mi tekinthető kortól és helyzettől függetlenül "értéknek", nem állapítható meg soha teljes bizonyossággal. De együttérző társadalom, hatékony jogrend, működőképes gazdaság és a többi csak olyan tudás- és élményközösségre alapítható, amely úgy nagyjából tisztázta a maga számára, hogy mit tart értéknek.
Kertész Imre keserű nyilatkozatát olvasva az a kép alakulhat ki bennünk (lehet, a nyilatkozó szándékával egyező módon), mintha az értékvesztés, a szétesés népünk karakteréből fakadó sajátosság lenne.

A nép ezúttal is ül otthon megrendülten vagy mély apátiába zuhanva, és aligha érti, mi folyik körülötte. Különben sem az egyszerű honpolgár feladata, hogy a mértéktartást, a tapintatot, a kiválóság-tiszteletet széles körben elfogadottá tegye, s mindezek törvénybe sem foglalhatók, hatósági intézkedésekkel sem kényszeríthetők ki. Vannak azonban, akik kifejezetten ezért vannak fizetve társadalmilag. Oktassanak, kutassanak, bölcseljenek, művet elemezzenek, intézményeket vezessenek, és ne hagyják a közösséget ellenkultúrákra fölbomlani.

Hogy szóljanak, ha kell. Mondjuk: szép, szép a politikai vita, hasznos és nélkülözhetetlen, azonban van, ami nem vitakérdés. Például, hogy közszolgáltatásokat csak abból lehet fedezni, amit előzőleg befizetnek, meg hogy 2x2=4. De mifelénk ez a nemzetellenes globáltőke ördögi tudásaként rögzült, és így olyan nehezebben átlátható, de legalább ennyire evidens igazságokig nem is juthatunk el, mint hogy Kertész Imre jelentős író, Szentmihályi Szabó Péter pedig nem az.

Lehet bennünk némi szomorúság, hogy árnyaltabb megközelítéssel, pontosabb fogalmazással, megengedőbb hozzáállással Kertész Imre közvetlenül nem járult hozzá belnemzeti viszonyaink normalizálásához, de joga volt minden szavához, és nemcsak életútjának ismeretében nem kérhető számon egy kijelentése sem, hanem amúgy sem kötelezi őt arra semmi, hogy tekintettel legyen ránk, akiket itt hagyott nyakig Tajmirban szemben a barmokkal. Az író csak alkotásáért felel, a politikus az, akinek a következményeket kell mérlegelnie. (Ezúton is köszönjük Gyurcsány Ferencnek, hogy egy üzemi faliújság hatókörű lapból érzékelhető méretű orgánummá sikerült fejlesztenie a Magyar Hírlapot.)

                                                                                 *

Azoknak pedig, akik nem értik, hogy cikkemet ihlető fölháborodás minden mozzanatában, fölhördülésében, levegő után kapkodó harákolásában: magyar, és semmi köze sincsen azalatti vitákhoz, kuruc-labanchoz, jobb-balhoz, népi-urbánushoz, semmi egyébhez, se pedig afölötti eszményekhez, humánumhoz, méltósághoz, csak és kizárólag kultúránkért, egészséges nemzeti lelkületünkért való aggódáshoz; nos, azoknak ismételten egy idézetet ajánlanék figyelmébe. Illetve két idézetet, amelyek bizonyítják, hogy ez az idegőrlő, terméketlen csatározás nem mostanság kezdődött, és hogy már a XIX. században be lehetett volna fejezni.

Thaly Kálmán ezt írta a Szépirodalmi Figyelőben 1860-ban: "Én azt tartom, hogy a költő mindenkor, de kivált nehéz időkben mindenek fölött hazafi tartozik lenni. E nézetből indulva ki gyakran választék költeményeimnek oly tárgyakat, melyek költői alakításra teljesen alkalmatlanok, de nemzeti izgatásra igenis alkalmasok voltak. Bocsássa meg énnekem az én kedves hazám, hogy olyan nagyon szeretem!".

A közismerten kozmopolita Arany János ekként felelt rá: "A tant, mely e sorokban ki van mondva, nem szeretnők, ha elterjedne. A katona ugy szolgálja legjobban hazáját, ha megfelel a katonai célnak. Bizony a költő is - mint költő - ugy, ha a költői célt semminek alá nem rendeli. Másképp az lenne a legjobb költemény, mely leghangosabb torokkal bírja kiáltani a haza nevét".