Cikk továbbküldése e-mailben:

Ön neve:

Ön e-mail címe:

Címzett neve:

Címzett e-mail címe:

A Seres László kontra szociális szakma vitához legelőször azt tenném hozzá, hogy az az eszköz, amiről a vita technikai része folyik, létezik, cafetéria-utalványnak (ha úgy tetszik, ebédjegynek, melegétel-utalványnak, kultúrautalványnak, egészségpénztári utalványnak, üdülési csekknek, stb.) hívják. 

Számos cég foglalkozik ilyenek kibocsátásával, a beváltási infrastruktúra is adott, az APEH szigorúan ellenőrzi, hogy az élelmiszer-utalványokat csak élelmiszerre váltja-e be az elfogadóhely, és készpénzt az értékéből nem ad vissza. A nyomtatványok szigorú számadásúak, gyanú esetén ellenőrizhető, hogy a kérdéses szelvényt kinek adták ki és hol váltották be. Mivel boldog-boldogtalan fizet ilyennel, ezek osztása nem megalázó, hiszen nincs nagy betűkkel ráírva, hogy szociális juttatás.
 
Bevezetésének plusz költsége gyakorlatilag nem volna. Praktikus, olcsó, és a szervezést nem az állam bonyolítja, hanem hatékony magáncégek, vélhetően az állami bürokrácia költségeinek egészen kis részét kitevő haszonkulcsért (könnyen lehet, hogy épp ezért nem jut eszébe senkinek ez a megoldás, nem lehetne rá újabb hivatalokat és háttérintézményeket építeni).

De ez csak egy apró, praktikus megjegyzés. A lényegi állítás, hogy a nyomorultak vélt érdekeit közpénzből védő szakértők pejoratív wallstreetjournalozásának ellenére a szegények legjobb esélye a felemelkedésre a kapitalizmus, a szabad munkaerőpiac, és minden olyan intézkedés, amelyik ennek irányába mutat, illetve segíti a visszailleszkedést. 

                                                                                 *

Megjegyzem, a közmunka-programok, ha sok piaci értéket nem is termelnek, megfelelő kivitelezés esetén legalább arra jók, hogy a tartósan munkanélküliek visszaszokjanak a mindennapi munka rutinjába, abba, hogy reggel fel kell kelni, időre be kell érni a munkahelyre, megfelelően kell viselkedni, stb. Pár hónapnyi kihagyás után erre bizony szükség van.

Szóval a szegények esélye a szabad munkaerőpiac, és egyáltalán, a piacgazdaság, ez teremt esélyt az úgynevezett társadalmi feszültségek csökkentésére is. Ez egy elsőre nem túl intuitív állítás, de kétségtelenül igaz. Olyan, mint a népszerű összeesküvés-elmélet, amit rémülten szoktak idézni a világot formáló titkos szövetségek létére szolgáló bizonyítékként, eszerint nem volt soha háború olyan országok között, amelyekben mind van McDonalds. 

Nem kell sok ész hozzá, hogy észrevegyük, ez (ha igaz, de az most lényegtelen) nem a félelmetes bűnszövetkezetek létére bizonyíték, hanem a szabad piac és a szabad kereskedelem pozitív hatására. Kereskedni jobban megéri, mint háborúzni. Bővebben lásd Ayn Rand The Roots of War című írásában.

Ugyanez a társadalmon belüli feszültségekre, háborúhoz hasonló eseményekre is igaz. A szabad kereskedelem feltételeinek megteremtése, azok konzisztens fenntartása csodákra képes. Akármennyire is furcsán hangzik ugyanis, egy ilyen környezetben a siker, a tartós túlélés kulcsa nem maga a vagyon – a vagyonos családok átlagos gazdagsága szépen lassan visszasimul az átlagba minden különösebb újraelosztás nélkül is.

A siker kulcsa sokkal inkább a takarékoskodásra, felhalmozásra, a pillanatnyi jóérzés helyett a hosszú távú haszon szem előtt tartására való képesség. Ez hosszú idő alatt tud kialakulni egy társadalomban, leginkább úgy, hogy azok, akiknek már egyszer sikerült, átadják a tapasztalatokat, készségeket, szemléletet leszármazottaiknak, akik az átlagba visszasimulva viszik tovább ezeket. Így felülről lefelé fokozatosan átjárja a társadalmat a hasznos tudás. 

Közben pedig az erőszakos, együttműködésre képtelen magatartásminták kivesznek: ha valaki képtelen kooperálni, kisebb eséllyel tudja ezeket reprodukálni, viszont az ő utódai is konvergálni fognak az átlaghoz, vagyis nem lesznek agresszívek, megtanulnak helyette üzletet kötni. Ez a szocialista vagy épp etatista dogmák átitatta gondolkodóknak szintén nem valami intuitív, de ha józanul meggondoljuk, elég triviális gondolatmenet, ráadásul megtörténik a valóságban is, és kikényszeríti a feltételeket megőrző intézményrendszer kifejlődését. Egyszerűen azért, mert mindenkinek jobban megéri. 

                                                                                 *

Azonban ez a készség ahogy kiépül, úgy le is építhető a bőséges juttatásokat osztó jóléti állami kondicionálással. És minél inkább képtelennek érzi magát egy társadalom az öngondoskodásra, annál nagyobb szüksége van a szociálisan érzékeny, etatista elitre (amely szerint ez így van jól, az ő dolga, hogy megmondja, kinek mi legyen a jó), és annál többet hajlandó áldozni ennek az elitnek, illetve az államot működtető gépezetnek a fenntartására. 

A szociálisan érzékeny hivatásosok mások nyomorával egy dolgot akarnak csak igazolni: saját nélkülözhetetlenségüket.

Természetesen mi, a gigantikus jóléti állam ellen felszólaló libertáriusok nem akarjuk kiirtani a szegényeket, és nem élvezzük a nélkülözők látványát, nem akarunk senkit sem ide juttatni. Sőt, nagyra becsüljük azokat, akik tényleg segítenek – a mentőst, aki kimegy a legagresszívebb, legápolatlanabb, legelesettebb beteghez is, a gondozót, aki ételt és takarót oszt. De ez egyrészt nem elég, a hosszú távú megoldás az, ha ezek az emberek is részt vesznek a legális piac folyamataiban, legalább annyian, ahányan most teljesen illegálisan dolgoznak közülük,  jellemzően a mezőgazdaságban és az építőiparban.

Másrészt nem jelenti azt, hogy a karitatív tevékenységeknek az állam kezében volna a legjobb helye. Sőt. Személy szerint sokkal megnyugtatóbbnak tartom, ha ezeket olyanok végzik, akik szoros, napi kapcsolatban vannak a segítettekkel, és a pénzosztáson kívül konkrét, személyes gondokat is meg tudnak oldani. Sokkal szívesebben látom az erre szolgáló pénzt komoly segítő hagyományokkal bíró szervezetek kezében, mint a komoly hátramozdító és élősködő hagyománnyal bíró államnál.