Cikk továbbküldése e-mailben:

Ön neve:

Ön e-mail címe:

Címzett neve:

Címzett e-mail címe:

"Megnézem magamnak azt a segélyt, amit nem tudok igénybe venni!" - ez a hozzáállás, azt hiszem, graffitiként is sikeres lehetne. Nyelvileg példaszerűen tömör, egyúttal indulatilag tömény. A szociális hetykeség és államfricskázó kurucos pimaszság megkapó dzsentris sármmal elegyedik benne. A végére nem annyira felkiáltó-, mint inkább ujjpattintásjel illene, ha volna ilyen. Mitől mond ilyet az ember azon kívül, hogy kádárilag szocializálódott? 

Nos, érdemes egyszer az életben belenyalakodni az 1993-ban elfogadott úgynevezett szociális törvénybe, amely - miközben javában zajlott, vagy inkább éppen véget ért a privatizációs sokkterápia első szakasza - a deutsche mintájú Wohlfahrtstaat (másnéven soziale Marktwirtschaft) másik pillérévé vált. Ám a törvény nem annyira a gondoskodó falanszterállam képzetét kelti, hanem afféle fordított sherwoodi erdőét: bár sokat kell benne túrázni, de megéri, mert a legváratlanabb paragrafusok mögül bukkanhat elő egy segítőkész Robin Hood.

Igaz, a sherwoodi erdő éppúgy nem tesz szabaddá, ahogy a falanszterállam sem, pimasszá viszont feltétlenül, lásd a fenti zamatos beszólást. A lényeg az, hogy az állam - oszt (favicc: ezért nem veszt). Csak be kell adni az igénylést. S tartani a markot: előbb-utóbb kapás lesz. 

                                                                                  *

Önkormányzatom a lakhatással összefüggésben, a szociális törvény és egyéb jogszabályok felhatalmazása alapján az alábbi támogatásokat nyújtja: (1) normatív, (2) kiegészítő, (3) helyi lakásfenntartási támogatás, (4) adósságkezelési támogatás, (5) lakbértámogatás, (6) szociális bérlakás (ennek is két alfaja). Ehhez jönnek a különféle egészséggel, ápolással, gyermekneveléssel, iskoláztatással összefüggő juttatások, a közvetlen pénzbeli segélyek, valamint egyéb járadékok, járandóságok és ellátási formák. 

A felsorolt jogcímek és jogosultságok adminisztrálásához értelemszerűen seregnyi alkalmazott, köztisztviselő, döntéshozó tartozik, ezrekben mérhető munkaóra-lekötöttséggel.

Vélhetően sokak első reakciója ennek olvastán egyszerűen annyi, hogy ebből elég. Íme, a jóléti állam koraszülött. A szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya meghaladja még számos nyugat-európai állam hasonló számait is. A járadékos réteg egyszerre kiszolgáltatottja a politikának és a politika ugyanennyire függ tőle (a szavazatok révén). Az értékteremtő munka értéke jelentéktelenné válik. A polgári erények csírájukban megfojtatnak. 

Mindennek tetejébe a szociális hálóba csak vagy belegabalyodni, vagy benne pókként mászkálni lehet, kimászni, s főleg kiugrani belőle nem (az ügyes pók meg miért is ugrálna?). A magyar jóléti állam valójában kiváltságalapú, az amúgy is erősen elitista szellemű Alkotmánybíróság által erősen támogatott (lásd "szerzett jogok") szocialista feudalizmus, rövidebben szociálfeudalizmus. 

A dolgok kihegyezésének azonban nemcsak előnyei vannak, de hátrányai is. Most haladjunk fontolva. 

Egyfelől mondjuk a "lakhatási nehézségek" hatféle kezelési módja minden bizonnyal túllövés a célon. Ezen felül mindegyikre igaz, hogy az igénybevétel jogosultságának ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen, az adminisztrálás sokba kerül. (Hasonló a helyzet a pénzbeli segélyek java részénél.) 

Másfelől viszont az "élet" annyiféle problémát produkál, hogy megfelelő finomhangolás nélkül a "rendszer" több igazságtalanságot okoz, mint amennyi problémát kezel. A szociális törvény tehát az egyik szempontból visszaélésekre ösztönző, csalafinta jövedelemszivattyú, egy másik szempontból szofisztikált, a valósághoz messzemenően hozzáigazított jogszabálycsomag (alkalmasint nem is bonyolultabb egy átlagos uniós pályázatnál). 

Az egyik szempontból munka nélkül szerzett jövedelemforrás, a másik szempontból az alacsonyan fizetett munka vagy képtelenül alacsony nyugdíj kiegészítő jövedelme, azaz nem is "szociális" természetű, az elvégzett munkától független rászorultsággal indokolt jövedelem (ehhez lásd Soós Károly Attila okfejtését). 

                                                                                *

A vasúti kedvezmények hírhedten hosszú listáját sem lehet en bloc megítélni. Az ingyen utazók a vasút szempontjából feltétlenül veszteséget jelentenek, továbbá valótlan képet adnak a szolgáltatás minőségéről és valódi értékéről. Ám vannak (pl. a nyugdíjasok között), akik számára ez megérdemelt, korábbi munkájukért járó jövedelemkiegészítés. 

Egyes kedvezmények a vasút tisztán üzleti érdekeit is szolgálhatják, nem különbözve a legélesebb piaci versenyben álló cégek célzott akcióitól. Vannak kevert formák is (pl. a tanulói kezdvezmények - amelyek híján vélhetően jelentősen csökkenne a forgalom is, de a jelenlegi mértékük alighanem veszteséget termel, már amennyiben a vasút esetében a "nyereség" és "veszteség" közgazdaságilag egyáltalán értelmezhető kategóriák). 

Ismét mások (pl. a családi jellegűek) olyan teljesítményekkel függnek össze, amelyek a társadalom számára hasznosak, ezeket a közösség képviseletében az állam ilyen módon kívánja elismerni - szó sincs tehát a fenti értelemben vett szociális szempontról. 

Ez a logikája többek között a családi pótléknak is. Hogy mi számít társadalmilag hasznosnak, illetve hogy ezt a tényt ki és hogyan értékeli, persze fölöttébb bonyolult kérdés. Ha a profit - versenygazdaságban! - egyszerre magánjó és közjó (hiszen a profit sorsa túlnyomórészt az, hogy befektessék, s abból olcsóbb, jobb árut állítsanak elő - minden fogyasztó javára), akkor a gyermek is olyan "jószág", amely/aki egyszerre magán- és közjó. Így, ha a profitorientált tevékenységet szabályozó és védő intézményekre közpénzt költünk, akkor a gyermeknevelést is támogathatjuk ugyanezen az alapon, dacára annak, hogy a gyermekből származó "haszon" jelentős része a szülőknél marad. 

A public policy - szakpolitika - nyelve kétségtelenül nem pc, azaz közelebb áll a közgondolkodáshoz, mint hinnénk. Hiszen így jobban érthető, mi a baja sokaknak azokkal a családokkal, akik a gyermeket jövedelemforrásnak tekintik, de eszükbe sem jut, hogy a gyermek egyúttal közjószág is, akinek előbb-utóbb munkába kéne állnia, erre pedig a családnak kellene őt ránevelnie. 

Közösség és egyén, közhaszon és magánhaszon, teljesítmény, munka, értékteremtés és megérdemelt, valódi járandóság fogalmaival talán közelebb kerülhetünk a másik ember erkölcsi meggyőződésének megértéséhez, mint például az emberi jogok nyelvével, amely statikusan, elvontan képzeli el "az" embert, majd igyekszik a lehető legtöbb joggal felruházva "konkretizálni". Ennek a tevékenységnek az eredménye a "szociális" jogok és juttatások rendszere, amely azonban teljesen össze van kuszálva a valódi teljesítmények és elismerések normáival. 

                                                                                 *

Kapás van? Természetesen. Ezerféle, ahogyan a mindennapok során, az állami-önkormányzati szférán kívül is állandóan adunk és kapunk, elismerünk és elismerést várunk, teljesítményt nyújtunk és teljesítményt várunk el. 

S a teljesítmények és elismerések egyik alapformája a pénz (legyen az szerződésben rögzített bér, vagy prémium, jutalom), amely nem megalázó vagy elidegenítő, hanem az elvont emberi méltósághoz leginkább illeszkedő forma, hiszen minden más eszköznél nagyobb szabadsággal és bizalommal tiszteli meg azt, aki kapja (ennyiben joggal berzenkednek a pénzbeli segély természetbenivé alakítása ellen egyes jogvédők). Föltéve persze, ha pénzért gyakorlatilag "mindent" meg lehet venni. A pénz elköltője ugyanis maga is részt vállal mások munkájának, teljesítményének értékelésében. 

Ilyenkor szokott sok kommentelő a fejéhez kapni: miről tetszik itt beszélni?! Hiszen ilyen legföljebb a mesékben… satöbbi. Ha azonban a társadalmi frusztráció már-már tapintható, s politikai felfordulásba, nyugtalanságba, imitt-amott féllegális, polgári engedetlenségszerű tulajdonvédő és segélykorlátozó akciókba torkoll, akkor muszáj számot vetni azzal, hogy ennek egyik oka éppen a teljesítmények, az elvégzett munka értékelésének valóságos és elvárt kulcsai közötti jelentős eltérés.

Tiszta versenyhelyzetben, jogilag kikényszerített monopóliumok híján a teljesítmények és értékelésük összehangolása a társadalomban elfogadott erkölcsi normák szerint többé-kevésbé zavartalanul zajlik. A "jobban" teljesítő tendenciaszerűen "jobban" kap (a "jobb" lehet több, lehet jobb minőségű, lehet speciálisabb, lehet tartósabb, stb.). 

Mármost amikor megjelenik a jogi monopólium (állam) és vele az általános adóztatás, azonnal "tematizálódik", politikaivá válik az erkölcs, vagyis a legtöbb embert élénken érdeklő kérdéssé válik az elosztás szempontrendszere. Tág tér nyílik a különféle liberális, szocialista, konzervatív nézetek ütközésére. A "jobb" minden lehetséges jelentése föl fog bukkanni. 

Mindazok az érvek, amelyeket a "jóléti állam" sommás fenti bírálatából idéztem, szintén meg fognak jelenni. Részben éppen ezek révén rajzolódhatnak ki a különbségek az egyes politikai álláspontok között. Nyilván hiábavalóság végleges vagy tökéletes megoldást remélni, hiszen a "piaci" körülmények között is állandóan változnak a különféle teljesítmények értékei. 

Az igazán fontos tanulság tehát az, hogy a politikai-közpolitikai beszédet nem szabad elzárni a közösségi és egyéni hasznok, teljesítmények és azok értékelése, elismerése közötti összefüggések vitatása elől; sem úgy, hogy a legtöbb juttatást, járandóságot, stb. eleve "szociális" jellegűnek, s így eleve jónak vagy rossznak nyilvánítjuk (az elvont piacpártiság és az elvont jóléti állam-pártiság álláspontjai); sem úgy, hogy emberi jogi alapon eleve etikátlannak és vitaképtelennek kiáltjuk ki a munka és a teljesítmény, valamint a közösségi újraelosztás közötti kapcsolat megerősítését célzó politikai és morális felfogásokat. Ha ezektől tartózkodunk, akár még értelmes politikai vitára is kilátás van.

A szerző filozófus, a Közjó és Kapitalizmus Intézet ügyvivője.