Cikk továbbküldése e-mailben:

Ön neve:

Ön e-mail címe:

Címzett neve:

Címzett e-mail címe:

Immár nem tagadhatjuk: az edelényi Fidesz-városatya pártceleb lett a javából. Molnár Oszkár ösztönös tehetség, aki nem habozott magából kiereszteni a benne felhalmozódott ideológiai bélgázt. Adódik is a kérdés: miért nem ragasztottak a Fideszben az Oszkár zakójának hátuljára egy hatalmas Biohazard-matricát? Jelezvén a mérgezés-és fertőzésveszélyt ugyebár. Nos, erre többféle válasz is adható.

Morálisan az egyedüli helyes reakció Oszkár Fidesz-hozzáférési jogosultságainak azonnali letiltása volna. Csakhogy ami erkölcsileg vitán felül helyes lenne, azt Orbán és pártja belpolitikai okokból nem teheti. Már nem. Beletaktikázták önmagukat egy olyan helyzetbe, amelyben Molnár Oszkár kizárása beláthatatlan folyamatokat indíthat el. Csakhogy a Fidesz egy hatalmas tömegpárt. Amelyben hasra ütéses becslés alapján is jó eséllyel minimum ötven látens, hibernált Oszkár-klón rejtőzik. Ha egy nyilvánosságkutató csapat ráfeküdne a dologra, s végigböngészné a hálót – különös tekintettel a helyi tévék, rádiók videó-és hangarchívumaira, közösségi oldalak fórumaira, kerületi-kistelepülési újságok, lokális párthírlevelek rovataira, lakossági gyűlések anyagaira – előbb-utóbb a nagy számok törvénye miatt találna is valamit.

Mondjuk polgári körökből leigazolt önkormányzati képviselőt, ahogy rohadt ferdeszeműekről beszél. Határ menti falucska kisgazdáktól érkezett polgármesterét, ahogy pár feles után szőrös talpú oláhokról hőzöng. Választókerületi funkcionáriust, amint gázkamrákat tagadó művet ajánl diákjai figyelmébe. SS-uniformisban pózoló kádert. Az online dzsungel iszonyú hatalmas. Ezek a potenciális találatok megbújnak a sűrűben. Oszkár szövegeire is véletlenül bukkanhattak rá. Lévén, hogy emberünket nem zárták ki, a média (és a szoclib oldal) rá fókuszál, nem keres új zsákmányt. Hónapokig elrágódnak rajta. Előbb-utóbb megunják, hazamennek – véli a Fidesz. De ha kirúgnák?

Akkor többé nem lenne érdekes. Viszont keresnének (és találhatnának is, csak idő kérdése) újabb, szájával fingó botrányhőst. Utána pedig nem lenne megállás. Hisz amennyiben az Oszit elcsapták, akkor az új droidot miért nem? Mert ekkor a Fidesszel szemben bevethető lenne az antifasiszta szalámi-taktika. Ez pedig végzetes lehetne. A párt (és holdudvara) a ’90-es évek végétől összebútorozott vállalhatatlan figurákkal. Ez akkor, ’98-ban, mikor Orbán egy működő – Bokros-csomaggal sínre tett – országot vett át, az ötszázalékos szélsőjobbal, pragmatikus látómezőből nem tűnt annyira rossz ötletnek. Jelenleg azonban, a romos nemzetgazdaság, büdzsé és közbiztonság árnyékában, háromszor akkora vérjobbal a dolog már nem olyan poénos. Pláne, hogy a tíz éve még inkább Fidesz-párti szélsőjobb mára kőkeményen Fidesz-ellenes lett. Mindig könnyebb valakit be sem engedni a házba, mint a vacsoraasztaltól kitessékelni. Ez a legfontosabb ok rá, hogy a Fidesz nem hirdetett ebzárlatot Oszkárra.

A legfontosabb, de nem az egyetlen. Majdnem ugyanilyen jelentős tény, hogy sem a belföldi miliő, sem a geopolitikai realitás nem teszi ezt szükségessé. Az MSZP sem rúgta ki páros lábbal Havas Szófiát, miután azt bírta mondani: „…1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni.”. Amíg nincs minimális konszenzus sem a szalonképtelenség fogalmáról, az elhatárolódás kölcsönös jellegéről, addig nincs mit várni e tekintetben. Balliberális újságokban mantraként szajkózzák: a nyugati, européer jobboldali pártokban bizony nem fordulhatna elő, hogy ilyen szólamok következmény nélkül maradjanak.

Ezen publicistákat csöppet sem zavarja, hogy az emlegetett nyugati jobboldal pártjainak (és nemzetközi szervezetének) reprezentánsait – elnököket, kormányfőket, főpolgármestereket – csöppet sem zavarja, hogy Molnár Oszi a Viktor frakció-és tagtársa. Pontosabban: nem zavarja őket annyira, hogy a Fidesznek a szervezetből való kizárására javaslatot tegyenek. Miként az Európai Szocialisták Pártja sem rúgta ki a Szlovákiában fasisztákkal koalícióra lépő Fico-pártot. Tegyük hozzá: a jobboldali magyar nacionalizmus ellen kérlelhetetlenül harcoló MSZP a szlovák baloldali nacionalistákkal sokáig igen jóban volt. Különben is: Haider apropóján bebizonyosodott: az ultrajobbal szemben hajítófát sem ér az összeurópai blokád.

Persze, ha félni kell valamitől (és valakitől), az biztos nem az Oszi. Ő csupán egy burleszkbe vagy panoptikumba illő figura, aki morál-és ízlésprobléma, nem pedig valós rizikótényező. Jómagam akkor sem rettegnék, ha a Fidesz kétharmadot szerez, és revízió alá vonja a húszéves közjogi rendszert. Sokan mondják, hogy Orbánék föl fogják számolni a parlamentáris köztársaságot, a liberális demokráciát. Borúlátó forgatókönyv teljesülése esetén nem zárható ki. De a felszámolt rendszer helyére nem diktatúra vagy tekintélyuralmú „irányított demokrácia” kerül. Hanem elnöki köztársaság és konzervatív demokrácia. Egy másfajta demokrácia-és köztársaság-felfogás. Nem ezzel van hézag. Hanem mással.

Bajok nem ott kezdődnek, hogy Orbán, mint egy napkeleti kényúr, audienciára házhoz rendeli párt-és frakciótársait. Hogy mindenki tudja itten, ki a gazda, mi a dolga, és hol a helye. Van ennek némi bizánci szaga, kicsiny torgyános mellékízzel, de semmi zűr. Ha a Fidesz tagságát nem zavarja a vezérelv alapján kormányozott párt, ám legyen. Gond akkor van, ha majd azt gondolják: az országot is ekképp lehet (és kell) irányítani. Hogy a mezei polgárnak ugyanígy fogadóórán kell bizonyságot tenni lojalitásáról. Vizsgázni nemzet-és magyarságtudatból. Természetesen a hatalmon lévők szájíze, nemzetfelfogása és magyarságképe alapján.

Egyáltalán, kötelezővé tenni, hogy aki álláshoz, megrendeléshez, lehetőséghez akar jutni (vagy szimplán annyit, hogy békén hagyják), az tegyen eleget bizonyos ideológiai rítusoknak. Itt van egyébként a Fidesz militáns híveinek óriási tévedése. Hogy meg vannak győződve: pártjuk hatalmas támogatottsága egyúttal azt is jelenti, hogy a „nemzetietlen” ország „nemzetivé vált”. Miként Szentesi Zöldi László a Magyar Hírlapban, arról beszélnek: „…korszak- és ízlésváltás zajlik az élet minden területén (…), nemzeti reneszánsz következik.” De azok perdöntő hányadának, akik jövőre a Fideszre szavaznak, mindez csak egyéjszakás kaland. Utálják a jelenlegi kormányt, leszavaznak ellene, (igen, valami ellen, nem valami mellett), aztán hazaballagnak. Fundamentalistáink viszont tartós kapcsolatot, sőt házasságot akarnak.

De ezt nem kapják meg. A választó pár hónap (vagy egy-két év) alatt ugyanúgy kiábrándul a világgazdasági reáliák gravitációs teréből kiszakadni ugyanúgy nem tudó Fideszből, mint 2006-ban a szoclib bagázsból. Így átpártol a Jobbikhoz, (amitől persze nem lesz stabil, hithű fajgyűlölő, legfeljebb szezonális, alkalmi rasszista) vagy visszamegy balra, esetleg nem megy sehová, hanem bizonytalan szavazóként leszarja az egészet. Így aztán begurulnak rá.

Na és ekkor jön a Nemzeti Reneszánsz Évtizede Programiroda tervprojektje. Az a rohadt társadalom nem elég érett még a nemzeti létfázishoz, leváltani sajna nem lehet, át kell hát nevelni. El kell foglalni hozzá az összes ehhez szükséges társadalmi alrendszert: a tudományt, a kultúrát, az oktatást, a médiát, a civil szektort, stb. Ugyanis micsoda dolog az, hogy a rendes magyar emberek is hitvány, kommersz mocskot zabálnak? Kurzus kell ezeknek, hát meg is kapják. Új szellemű mozifilm, tankönyv, színház, tévéműsor. Wass Albert dögivel. Kötelező olvasmány, érettségi tétel, irodalomtudományi ösztöndíj és vidéki gimnázium névadója lesz, akárki meglássa. Szocreál helyett nacreál. Már csak azért is, nehogy a Jobbik lekonkuráljon bennünket ugyebár. 2002-ben írtam le, hogy eme – akkor polgári körös - szubkultúra csinál majd önmagának egy frankó kis vérnemzeti gettót. Nincs is ezzel probléma.

Gond akkor lesz, ha értékrendjüket az állam világnézeti semlegességét felülírva akarják rátukmálni az egész országra. A magukat nemzeti oldalnak hívók Magyarországa akar lenni az egyetlen Magyarország. Persze az effajta ideológiai dresszúra logikus végpontja demokráciában kizárólag röhejes csőd lehet. Úgy tűnik, Orbán is tudja ezt. Olybá sejlik nekem, Viktor afféle, mint Ken Folett regénye, a Könyörtelenül profi szovjet hírszerzőtisztje, Rosztov: „Úgy hitt a kommunizmusban, ahogy a legtöbb ember Istenben: nem lepte volna meg túlságosan, és nem okozott volna csalódást neki, ha kiderül, hogy tévedett, eközben pedig meggyőződése nem befolyásolta különösebben az életmódját.” Vérbeli pragmatikus. Ha szorult belé államférfiúi bölcsesség, tényleg átérzi, hogy a jelenlegi liberális állam romjain létrehozhat ugyan konzervatív államot, de nem teremthet felülről, hatalmi szóval, rendeleti úton konzervatív társadalmat. Ahogy a liberális demokrácia formai megléte sem kreál a semmiből liberális társadalmat. 

Mert az nem egy tervezhető valami. Csak a konzervatív, baloldali és liberális államelv eszmei szabadpiacon zajló versenye döntheti el, melyik lesz hegemón (de nem persze nem egyeduralkodó) a következő évtizedekben. Tehát jobb, ha Viktor is eszébe vési: amit szabad a pártjobbággyal, azt tilos a szavazópolgárral.