Cikk továbbküldése e-mailben:

Ön neve:

Ön e-mail címe:

Címzett neve:

Címzett e-mail címe:

Június 29-én írta alá XVI. Benedek Caritas in veritate című enciklikáját, pápaságának harmadik ilyen dokumentumát. A szöveg elég hosszú és nagyon sok témát érint, így abból egyetlen mondatot vagy megjegyzést fő üzenet gyanánt nem lehet kiemelni. 

A sorra vett témák közül is csak úgy érdemes egyet kiválasztani, ha a teljes kontextust figyelembe vesszük. Sajnos a híradásokban többnyire valamilyen aktuálpolitikai kapcsolatot igyekeznek keresni - például a jelenlegi válságot, vagy akár a múlt heti G8 csúcstalálkozót -, amivel egészen biztosan rossz szolgálatot tesznek a szerzőnek. 

Részemről a piacra vonatkozó megállapításokat fogom részletesebben elemezni, magamra nézve is kötelezőnek tartva az imént említett figyelmeztetést, vagyis a teljes szövegkörnyezet figyelembe vételének szükségességét. 

Két további előzetes megjegyzés. Az egyik a műfajra vonatkozik. Az enciklika olyan irat, amely az éppen regnáló egyházfő tanítását tartalmazza, az általa aktuálisan fontosnak tartott témákban. Egyfelől hivatalból (szakszóval a pápai magisteriumból) fakadó tekintélye van (ez a katolikusoknak szól), másfelől személyes meggyőződés és preferencia van mögötte (amelyet persze seregnyi szakértő igyekszik befolyásolni), amit az egyes szám első személyű fogalmazás fejez ki, s ezzel párbeszédre, vitára szólít föl "minden jóakaratú embert" - akiknek a címzés is szól. 

A másik megjegyzés: az enciklikák egy része az egyház ún. "társadalmi tanításának" részét képezi, azaz egy olyan dokumentumkorpuszba illik, amelynek első igazi darabja a Rerum Novarum, legnagyobb autoritású szövege a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója, s amelyet a XIII. Leó utáni pápák enciklikái, egyes püspökkari nyilatkozatok (köztük a magyaré is), valamint a vatikáni dikasztériumok dokumentumai szorgalmasan gyarapítottak, s amely így immár több kötetre rúg. 

Minden újabb szöveget "köt" a korábbi hagyomány, jóllehet maga a "társadalmi tanítás" eleve a rugalmasság, az ideológiamentesség, a szaktudományok aktuális eredményeire való odafigyelés szempontjai szerint épül. Bibliai alapja egyszerűen az, hogy figyelni kell az "idők jeleire".

Ezzel persze a szöveghalmaz szociológiai, közgazdaságtani, politológiai, stb. szempontból meglehetősen eklektikus benyomást kelt, ám igen nagyfokú szabadságot enged az értelmezéseknek, csak azokat zárva ki, amelyek a katolikus morálteológia és antropológia alaptételeivel (pl. a természeti törvény valósága és racionális megismerhetősége, a rossznak az emberi intézményekkel való fölszámolhatatlansága, a szabad akarat realitása) eleve nem hozhatók összhangba. Mindezeket a szempontokat maga a szöveg is érinti. 

                                                                                   *

A jelenlegi enciklika szerzője világossá teszi, hogy alapvető témája nem a gazdaság, hanem a haladás és a fejlődés, s ezzel VI. Pál Populorum Progressio c. hasonló iratát kívánja továbbgondolni, az annak megjelenése óta eltelt több mint negyven év jó és rossz tapasztalatainak tükrében. A jelenlegi válsággal csak egészen szórványosan foglalkozik. 

A szerző több helyen is elmélyül nyilvánvalóan egyik legkedvesebb témájában, a szeretet és az igazság viszonyában; hangsúlyosan újra kifejt jól ismert gondolatokat az élet védelmével, a kulturális relativizmussal kapcsolatban. A vezérfonal a fejlődés, amelynek fogalmát az egész emberre vonatkoztatja, s ennek fényében részletesen taglalja a technológiai haladás, a harmadik világ összetett problémáinak kérdéseit is. 

A szöveg arról tanúskodik, hogy a szerző mindenekelőtt a praktikus, józan és ideológiamentes megoldásokat, ötleteket, fejleményeket üdvözli. Ez alapján értékeli az eddigi tapasztalatokat, így például az elmaradott országok esetében jóval kevésbé hangsúlyozza a direkt pénzsegélyeket, még az éhezés leküzdésében is, hanem a körültekintő hitelezést, a megfelelő intézményi környezetet, a megfelelő kulturális fölkészülést, a humántőke fejlesztését, a korrupció elleni föllépést, a mikroszintű hitelezést emeli ki. Ezernyi további példát is lehetne még említeni, a továbbiakban azonban maradok a jelzett témánál, a piacnál. 

Mindenekelőtt: a szerző egyrészt nem temeti a piacot, másrészt gondosan vigyáz rá, hogy ne ruházzon rá olyan felelősséget, amelyet csak személyek viselhetnek. Először is - éppen a negyven év tapasztalatai alapján - teljes mértékben elismeri a (globalizált) piac sikerét a jólét általános szintjének növelésében, a szegénység csökkentésében. Ugyanakkor figyelmeztet a gazdasági globalizációból eredő újkeletű problémákra is: az adóversenyre, a munkavállalók kiszolgáltatottságának növekedésére, a társadalmi biztonság csökkenésére, az államok kompetenciájával kapcsolatos bizonytalanságokra, anélkül azonban, hogy bárhol is a "vissza a korábbi állapotokhoz" álláspontját képviselné. 

Mi több, kiáll a fejlődő és a fejlett országok közötti szabadabb kereskedelem mellett, amely szerinte a jólét megosztásának egyik fontos eszköze (aktuálisan főként az agrártermékek és a szellemi javak terén). Az egyes - főleg fejlődő - országokon belüli egyenlőtlenség-növekedést kétségkívül kifogásolja, azonban érvelése szerint ennek, illetve az egyenlőtlenségek tartós fönnmaradásának maga a piaci integráció is kárát látja azzal, hogy a társadalmi távolságok növekedése az emberi kapcsolatokat szegényíti, erodálja a társadalmi tőkét, csökkenti az innovációs potenciált, s így a piaci interakciókat nehezíti. 

Emögött az érvelés mögött egy olyan felismerés van, amelyet a szerző számos más helyen is bőségesen kihasznál: a piac nem szakítható el a "normális" és "etikus" emberi kapcsolatoktól, sőt ezek révén működik és biztosítja a növekedést. Így a piac "logikája" egyáltalán nem zárja ki az "igazságosságot" sem, hanem éppen annak talán legelemibb, ún. "kommutatív" típusa szerint működik (ki-ki azt kapja, ami neki jár; ezt a szerző első, Deus caritas est enciklikája már hangsúlyosan megfogalmazta). 

Természetesen az igazságosság teljes értelméhez egyéb szempontok is tartoznak, amelyeket más, a közjót közvetlenül megcélzó intézmények tudnak hatékonyan érvényesíteni, de maga a piac nem ellensége, hanem terepe az igazságosságnak. 

                                                                                  *

A műfajhoz mérten talán szokatlan, de a szerző kifejezett definíciót is kínál a piacról, amely a legkorszerűbb közgazdasági iskolák befolyását tükrözi: "A kölcsönös bizalom légkörében a piac az a gazdasági intézmény, amely személyek találkozását teszi lehetővé, amennyiben azok olyan gazdasági szereplők, akik szerződések révén szabályozzák kapcsolataikat, igényeiket és szükségleteiket kielégítendő, egyenlő értékű javakat és szolgáltatásokat cserélve egymással" (35).

Ennek alapján jelentheti ki a szerző, hogy bár a piaci interakciók a közjó szempontjából értelmezendők, a "társadalomnak nem kell mintegy megvédenie magát a piactól, mintha annak fejlődése ipso facto az autentikus emberi viszonyok halálát jelentené" (36). Éppen megfordítva: a gazdasági cselekvésben is szerepet kapnak a barátság, a szolidaritás, a reciprocitás normái. 

A szerző számára láthatóan nagyon kedves gondolat a "vegyes" gazdaság koncepciója, amelyet azonban nem a magán- és az állami tulajdon keverékeként értelmez. Nála a tisztán profitorientált (de a "társadalmi felelősséget" is valamilyen mértékben magában foglaló) vállalatok világát a "civil" társadalom ezerféle olyan gazdasági-anyagi vonatkozású kezdeményezése, vállalkozása egészíti ki, amelyekben forprofit és nonprofit szempontok egyaránt megjelennek. 

Az állam-piac kizárólagosan bináris logikáját kifejezetten károsnak tartja. Az érvelés során újra és újra visszatér az alapvető - s a modern, főleg intézményi közgazdaságtan részéről többszörösen alátámasztott - állításhoz, hogy a piac világa szükségképpen föltételezi bizonyos alapvető normák és intézmények megfelelő működését. A szerző kiemeli, hogy a fejlődés, a növekedés önmagában véve jó, amihez azonban az emberi élet nagyraértékelése szorosan hozzátartozik, hiszen csak ez nyújt megfelelő ösztönzést az innovációhoz, a gyarapodáshoz, a mások szolgálatához. 

Természetesen mivel a szöveg eleve párbeszédre hív föl, bírálatokkal is szembe kell néznie. Nem biztos, hogy a "társadalmi felelősség" fogalma a vállalatirányítási gyakorlatban ugyanolyan könnyen tisztázható, mint a szerződések egyes pontjai; nem biztos, hogy a pénzpiacokra, az ott szereplők viselkedésére vonatkozó megállapítások (rövidtávú-hosszútávú érdekek) eléggé végiggondoltak, meghaladva a közhelyek szintjét; nem biztos, hogy a "jó intézmények" és a "fejlődés" közötti kapcsolat elég figyelmet kapott; egyes okfejtések pedig lezáratlannak, semmibe futónak tűnnek.
 
Mindezek a bírálatok azonban nem takarják el a szerzőnek azt a szándékát, hogy az "idők jeleit" a lehető legpontosabban igyekezzen értelmezni, elutasítson mindenféle abszolutista logikát, utópikus ideológiát, tökéletes megoldás iránti vágyat. A válságban a "megkülönböztetésre" való érzékünk tökéletesítésének alkalmát látja meg (21), s ebben a szellemben zárja Pál apostol egyszerű, józan szavaival a szöveget: "Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz." 

A szerző filozófus, a Közjó és Kapitalizmus Intézet ügyvivője