A püspöki kar, az atyai pofon és az eltűnt hatmillió
Varró Szilvia
2006-01-06 07:29
Megosztás
Nemzetünk csügged, mert sok az élősködő meg a pedofil. De a választások évében együtt imádkozunk a megújulásért. Szeretjük a gyerekeinket. Például verni. Ez az isten igéje.
„Legyünk óvatosak!
A testi fenyítés alkalmával ügyeljünk néhány dologra. Először is pontosan meg kell értetnünk a gyermekkel, hogy miért büntetjük. Félreérthetetlenül hozzuk tudomására, miben járt el helytelenül. Ne mondjunk neki ilyeneket, hogy 'rossz fiú!'
Másodszor vigyáznunk kell arra, hogy semmiféle fizikai sérülést ne okozzunk a gyermeknek.”
Ez a részlet egy Pest megyei falu Templomi Hírlevelében olvasható. Kiadta az ottani római katolikus plébánia 2005. december 18-án, advent negyedik vasárnapján. Egy zsoltárrészlet („Hadd énekeljem örökké – Urunknak irgalmas jóságát”) és Lukács evangéliumának karácsonykor felolvasandó passzusa (Lk 12,6-38) mellett a gyerekek fegyelmezéséről, jutalmazásáról és büntetéséről világosítanak fel minket.
„Pozitív ráhatás az, ha a gyermek helyes viselkedéséért cukrot, gyümölcsöt kap. Negatív ráhatás, ha helytelen viselkedése miatt eltiltjuk a tévénézéstől. A büntetés pedig, ha például a gyermek csuklyásizmába csípünk helytelen viselkedéséért.”
Márpedig az atya szava városokban is, de pláne kisebb falvakban szent: ha ő magyarázza a híveknek, hogyan kell emberségesen ütni a gyereket, az olyan, mintha egyenesen Krisztustól jönne. Az atya azonban ezúttal törvénytelenségre buzdítja híveit. A testi fenyítés tudniillik már nem ízlés vagy világnézet dolga: 2005. január elseje óta büntetendő.
Korábban csak a közoktatási törvény tiltotta, ám a szülőnek megengedett volt a „házi fegyelmezés”. Megvoltak persze a határok: a kiskorú veszélyeztetése esetén ő is felelősségre vonható volt, és nem vethette alá megalázó büntetésnek a gyermeket.
Nem mintha mindez jellemző volna a magyarokra. Az elmúlt években évi mindössze 320 esetben követtek el bűncselekményt gyerek sérelmére családon belül. Az esetek többsége nem derül ki: a szomszéd, a tanár, az orvos meg a védőnő szemérmesen félrenéz, ha kék-zöld gyerekkel találkozik, hisz nem illő megzavarni a szent családi békét.
A katolikusok ellenben legalább adnak a látszatra, és óvják a híveket a fizikai sérülésokozástól. Míg egy felnőtt arculcsapásáért eljárás indítható (könnyű testi sértés vagy tettleges becsületsértés), addig a gyermek alávetett lény, szülei tulajdona. Nem zavarja meg ebben az egyházat a fenyítést tiltó paragrafus sem: adóznak a császárnak is, ha muszáj, de közben istenük vélelmezett akaratát követik.
Aki pedig divatosan szólva kettős mércével mér: a bűntől és a rossztól való távoltartás hamis indokával engedélyezi a gyerekverést, de véteknek tartja a „gyermekellenes magatartást”. Legalábbis ez derül ki a Magyar Katolikus Püspöki Kar legújabb körleveléből, amelyben, mily meglepő, épp a választások évére hirdet imaévet a „nemzet lelki megújulásáért”.
A gyerekellenesség pedig a komcsiknak köszönhető, akik behozták az abortuszt „így mintegy hatmillió magyar nem születhetett meg”.
De miért épp hatmillió? Magyarországon a legtöbb abortuszt 1961-ben végezték (206 ezer), míg a rendszerváltás óta ez a szám folyamatosan csökken. Ha az ötvenes évek vége óta megbízható hivatalos statisztikát összeadjuk, kevesebb mint öt és fél millió abortusz jön ki. Na és az illegálisan elhajtott magzat nem magyar? Hát az amerikai meg a romániai? És az előző századbeliek?
A „hatmillió elpusztult magyar”-ral az egyház sajnálatos módon jó érvet adhat a holokauszt-relativizálók kezébe: ha a zsidóknak van miért sírni, nekünk, magyaroknak is van!
Még egyértelműbb az asszociáció, amikor isten irgalmát kérik azon bűnösökre, akik „nem akarnak dolgozni, csak élősködnek” (nem az apácákra értik), és akad egy kis szoft-buzizás is („akik a kicsi gyermekeket megbotránkoztatják és megrontják”).
Könny szökik a szembe, amikor ’56-tal jönnek: a „forradalom bukása után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől”. De nem az egyház! Ők a lengyel testvéreket meg a német evangélikusokat megszégyenítve küzdöttek. ’61-ben a Püspöki Kar hősiesen elítélte a kétszáz bebörtönzött papot és apácát rendszerellenességük miatt. Az utolsó utáni pillanatig elutasították Mindszenty rehabilitálását. ’89. március 15-én, amikor az ellenzék az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését követelte, mindennel szembe szállva hallgatták Pozsgay beszédét az MSZMP, a KISZ meg a Hazafias Népfront oldalán.
Évtizedeken át sikerrel szolgáltak két úrnak. Miért épp a kommunistákkal van baj?
Új komment szövege
