Cikk továbbküldése e-mailben:

A lakosság politikaérzékeny hányada évek óta ama leülepedő szájízzel kel-fekszik, miszerint a honi közélet végletesen megosztott. Ami valószínűleg igaz, bár megjegyzendő: semmivel nem jobban, mint az USA vagy kontinensünk Lajtán túli felén elterülő országok többsége hatalmi/világnézeti belharcainak szembenállási hőfoka.

De van azért egynéhány terület, ahol az időnként lakótelepi suhancbandák öncélú, virtusból nyomott balhéinak harcmodorában kakaskodó nagy- és kispártjaink mintaszerűen zárnak össze. Példának okáért a tévéstábok országházi ülésteremből való kipurgálása, a pártközi konszenzust teremtő alkoholszonda-fóbia vagy a honatyai/anyai stallum mellé dukáló, számlamentes költségtérítés arcbőrpróbáló gyakorlata.

S ilyen a pártfinanszírozás homályzónája is. A nap nyugaton bukik le a horizonton, a tengervíz sós, a jegesmedve hidegben szeret tartózkodni, pártjaink pedig rendszeresen és kivétel nélkül többet fordítanak saját üzemben tartásukra, mint amennyit a jogszabály engedélyez nekik. Mind a négy állítás tény, amely nem szorul külön bizonyításra.

                                                  *

Legutolsót hovatovább apatikus beletörődéssel elfogadjuk, mint valamely kellemetlen természeti jelenséget, amit fáról való lejövetelünk ideje óta elviselni kényszerülünk. Mivel pedig a papíron alultervezett, realitás síkján viszont túlköltekező kampánybüdzsék élethez igazításáról épp azoknak kéne dönteni, akik eme joghézagos, kiskapu- és bicskanyitogató szituáció haszonélvezői, drámai fordulat nemigen várható.

Sanszos hogy Csizmadia Ervin minapi elemzését is a pusztába kiáltott szóként nyeli le a belpolitikai ellenérdekeltség fekete lyukként kinyíló torka.

Pedig indító következtetését – hogy égető szükség van a pártrendszer financiális revíziójára – nehéz lenne vitatni. Mint ahogy ama felvetése is sajnálatosan tényszerű, amely szerint „az erős nyilvánosság nagyon fontos tényező. Nálunk ilyen a legkevésbé sem alakult ki. Az, hogy az Egyesült Államokban például a 60-as években létrejött a Ford vagy Bradlay Alapítvány, és pontosan lehetett tudni, ezek mennyivel járultak hozzá a republikánusok önépítkezéséhez, Magyarországon elképzelhetetlen lenne. Magyarországon egy párt pénzügyi hátterének alakulását jótékony (de mondjuk inkább így: döbbenetes) homály fedi.”

Az is csak első olvasatra tűnik meglepő kijelentésnek, hogy „a pártverseny egyensúlya – véleményem szerint tartósan – megbomlott, a jobboldali erőforrások kimerültek és a baloldal lényegében vetélytárs nélkül maradt. Ezt nem gondolta volna senki 1998-ban, de talán még 2002-ben sem. Ám Gyurcsány Ferenc megjelenése alapvetően átrajzolta a politikai palettát. Az Orbánék által – a nyilvánosság hátterében – összegründolt pénzekről és intézményekről pillanatok alatt kiderült, hogy legfeljebb csak a Fidesz szinten tartására képesek, de a versenyben maradásra nem.”

Mert valóban, gondoljunk bele: a Fletó által újított kapcsolati tőkehányad, piackompatibilis háttérklientúra, blairista pragmatizmus önmagában is növelte a baloldali érdekháló akciórádiuszát. Amit betetőzött a tavalyi kormányciklus-újrázás.

2006-ig minden ügyeletes ellenzéki nagypárt (tehát a Fidesz is) gondolhatta, mindössze négy évet szükséges guggolva kibekkelni, utána – hatalomba visszahuppanva – állami pénzekkel kipótolja a fogyatkozásnak induló pártkasszát. Ám duplaannyi szűk esztendőt már nehezen bír ki az üresedő kincstár. Ezért (is) volt a Magyar Nemzet hasábjain előbb Pokorni, utána Schmidt Mária vonatkozásában beindult, fantázianév takarásában lemenedzselt polemikus autodafé.

                                                   *

A lassacskán szocialistáink horni éráját idézően polikróm érdekkonglomerátummá váló Fideszen belül kétségbeesetten öldöklő tusa zajlik. A párt mögött álló befektetők igencsak elbizonytalanodtak abban a tekintetben, hogy jó terméket vezettek-e be a fél évtizeddel ezelőtti (illetve a múlt évi) kortestőzsdére. Magyarra lefordítva: adjanak-e vajon pénzt, fehér lovat és görbe kardot harmadjára is Orbán Viktornak, hogy újból bepróbálkozzon azzal, amit már kétszer elbukott, netán virítsanak új kormányfő-aspiránst?

Reálértékben mind kevesebb lóvéból, csillagászati reklámárak mellett kéne garantálni a diadalt a jobboldal számára. A lapok újraosztásának processzusa folyik jelenleg a Fidesz-berkekben. Tudja ott mindenki: óriási a tét. Ha a következő országgyűlési voksvadászatot is lúzerként abszolválják, felrémlik a dualista/horthysta „leválthatatlan kormánytöbbség” posztmodern, szoclib változata. Mely – hatalmi eszközrendszerénél fogva – taccsvonalra löki a jobbos klientúra intézményrendszerét.

Ebből azt gondolhatnánk, hogy a legnagyobb ellenzéki párt szívügyévé válhat a sportszerű finanszírozás bevezetése. Pénzügyi logikával nézve ésszerű lenne. Csakhogy az Orbán körvonalazta plebejus narratívába aligha fér bele a dolog. Mit is jelentene a pártpénzelés új alapokra helyezése? Természetesen azt, hogy a jelenlegi törvényes limitet megemeljük – alapvetően a költségvetés terhére.

Az elitellenes retorikát vivő, populistaimitátor Orbán azonban nem vállalhatja a politizálás költségkeretének bővítési javaslatát. Több dohányt a politikusoknak ilyen megszorításos klímában? Micsoda plebsdivat ez, kérem? Saját taktikája által manőverezi hát önmagát duplafenekű csapdába. Így bizonyára marad a pártfinanszírozást érintő hipokrita konszenzus. Melynek köszönhetően viszont – úgy tűnik – a parlamenti oppozíció vezérereje húzhatja a rövidebbet.

A szerző blogja a Hírszerzőn: Egy libertinus naplója